Főoldal
 Hírek, aktualitások
 Események
 Énekek-imádságok
 Prédikációk
 Apró történetek a léleknek
 Versek, gondolatok

Szentmise-, hittan-, programrend
 Miserend

Hittancsoportok
 Gyermek oldal
 Betlehemi csoport
 Názáreti csoport
 Buczkó Kuckó
 Elsőáldozásra készülők
 Bérmálkozásra készülők
 Ifjúsági oldal
 Cursillos csoport oldala

Kiemelt programjaink
 Jubileumi év
 Keresztényként éld a szerelmet
 Felkészülés a HIT évére

Terveink
 Zarándokszállás projekt

Ajánlataink
 Ajánló (Film-Tv-Könyv)

Információk
 Elérhetőségeink
 Képviselőtestület
 Kérdezz-felelünk

Gyüjteményeink
 Képtár
 Linktár
 Nyomtatványok

Egy kis mosoly :-)
 Humor

Cursillo
 Cursillo hírek

Megemlékezések
 Emlékezzünk

Vendégkönyv
 Vendégkönyv

______________________

Nyír-szőlőszemek Egyesület
 Nyír-szőlőszemek Egyesület
 Eseményeink

Buczkó Atanáz Közösségi és Zarándokház
 Atanáz-ház
 
 KERESZTUTAK

Apró történetek a léleknek

A kincses sziget

A tengerparton egy halász felakasztotta száradni a hálóját. Amikor kora reggel kijött a kunyhójából, látta, hogy egy hatalmas, tarka madár akadt fenn benne. Miközben a hálót minden oldalról gondosan rögzítette, azon gondolkodott, mit tegyen a madárral. Emberhangon megszólalt a madár. "Hallgass rám halász! Ha visszaadod szabadságomat, gazdagon megjutalmazlak érte." A halász ijedten kiszabadította a madarat a hálóból, mire az arra kérte a halászt, hogyüljön a hátára. Elviszlek most egy kinccsel teli szigetre, ahol annyi kincset találsz, amennyit csak akarsz.

Hosszas repülés után egy kis szigeten leszállt a madár. A sziget tele volt arannyal és drágakövekkel. "Válaszd ki a kincsek közül amire szükséged van!" - mondta a madár. "Most elmegyek, de napnyugtakor visszajövök érted. Van tehát időd választani."

A halász megszédült a kincsek ragyogásától. Nem tudott anélkül egyet sem lépni, hogy aranyba, gyöngybe, vagy drágakőbe ne botlott volna Annyi kincs volt ott, hogy a földet sem láthatta. Csakhamar legyőzte meglepettségét és bejárta az egész szigetet. Csak azon járt az esze mit és mennyit vigyen magával. Az arany azért csábította, mert abból könnyebben lehet pénzt csinálni, de volt egy kis probléma vele: túlságosan nehéznek bizonyult." Egy marék drágakő könnyebb lenne, ér is annyit, mint egy zsák arany, viszont nehezebb eladni. "Így gondolkodott magában a halász.

Az lenne az érdekes, ha bennünket is elvinne egy madár egy olyan szigetre, ahol ennyi kincs van. Talán arra gondolnánk, hogy Jézus is arannyal és kinccsel tölti meg a markunkat. Így mindent meg tudnánk vásárolni, amire életünkben szükségünk van. Tényleg? De a történet folytatódik.

Amint a halász gondolkodott, mögötte gúnyos nevetést hallott. Egy öreg ember állt mögötte. Öltözete szegényes, arca ráncos volt. A sok kincs között igen nyomorultnak nézett ki. "Azért jöttél ide, hogy kiszabadíts ebből a nyomorból? Vigyél el minél többet a kincsekből, hogy legyen nekem egy kis zöldellő talaj, ahová néhánynövényt ültethetek! A halász nem értette,mit mondott az öreg ember. Akkor bevezetteaz öreg ember kunyhójába a halászt, amely színaranyból volt. Az idős ember a kunyhó elől nagy fáradság árán eltakarította az aranyat és drágaköveket. Csak egy tenyérnyi hely volt, ahol nem volt kincs. Ekkor tűnt fel a halásznak, hogy egyetlen fát sem látott a szigeten, sem fát, sem füvet, sem bokrot. Méhecskék nem zümmögtek a kietlen tájon. Mindenhol csak a sok élettelen kincs volt. Az idős ember szomorúan és fáradtan mesélte el neki élete történetét.

Húsz évvel ezelőtt hozta a madár ide. A kincs annyira elbolondította őt, hogy kérte a madarat, hadd maradjon a szigeten, hogy így örökre a kincsek között lehessen. Igaz, a madár intette, hogy akkor a szigetet sohasem hagyhatja el, de ő kitartott vágya mellett. Először abban bízott, hogy jön majd egy hajó, amely őt elviszi a kincsek egy részével. De reménye szertefoszlott. Utána átkozta kapzsiságát. Pokol lett az élete. A madár naponta hozott neki élelmet, de süket maradt, amikor arra kérte, hogy vigye el őt a szigetről. A koldus legnagyobb szerencséjének tartotta volna, ha szegényen is, de visszatérhetett volnahazájába. Néha hozott a madár a szigetre egy-egy embert, akiket naplementekor megrakodva visszavitt.

A halász megrendülve hallgatta a történetet, majd mélyen elgondolkodott. Szeme előtt ott voltak a kincsek, de látta a meggyötört embert is. A kincsek hamar elveszítették értéküket. A szenvedő ember így szólt a halászhoz: "Összegyűjtötted már a kincseidet? Itt az idő, már jön a madár érted és kincseidért." Közben megérkezett a madár. Kérdezte, hogy minden rendben van-e, a kincseket is összekészítette-e.A halász kézen fogta az idős embert és azt mondta a madárnak: "Itt az én kincsem. Megengedted, hogy ember súlyának megfelelő terhet vihetek magammal." "Te vagy az első, akiben nem csalódtam," - mondta a madár. "Téged nem kápráztattak el a kincsek, te a szívedre hallgattál. Az emberi szív többet ér, mint a világ összes kincse."

A madár elvitte őket. Együtt maradtak mindketten. A halász minden alkalommal bőséges halfogással tért vissza. Minden munkáján áldás volt, így a legnagyobb örömre tett szert."

Az előbb már megkérdeztük: "A sok kinccsel tényleg boldogok lennénk?" A szigeten töménytelen kincs volt, de semmi növény sem gyümölcs nem termett meg rajta. Szerencsétlennek érezte magát a halász üres volt a keze, de hogy mivel akarta megtölteni, azt most megtudhatjuk:

Isten országa nekünk értékes, mint a gyöngy. Az emberi szív értékesebb, mint a világ összes kincse. Jézusnak nyitott volt a szíve az emberek felé. Mindenkihez jószívvel fordult aki bajban szenvedett. A kezekre ráírtuk a neveteket. A mi üres kezünkre Jézus neve van láthatatlanul felírva. Ha megvan Jézusunk, akkor mindenünk megvan. Jézus a mi kincsünk. Ő a mi halászunk, aki magával visz bennünket.

"JÓL VAN, APJUK!"

Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyreszebbnek találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!

Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.

No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?

- Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!

Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!

Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.

Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.

"Ez biztosan jó tejelő - gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!"

- Hallod-e, koma! - szólította meg a tehenes embert. - Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?

- Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.

A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy avásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.

"Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk."

A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.

- Ez aztán a kövér lúd! - szegődött mellé a mi parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: "Ha egy libánk lehetne!" Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!

Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.

Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. "Koty, koty! - mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:

"Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!"

- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától.

- Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.

Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.

- Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt.

- Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a disznóknak.

- Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!

- Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a csaposlegény.

- A tyúkomat!

Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.

- Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.

- Hát ez meg mi?

Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.

- No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! - mondták az ángliusok.

- Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt mondja majd: "Jól van, apjuk!"

- Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. - Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! - Nem kell egy hordó, egy véka is elég - mondta szerényen a paraszt. - De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.

- Üsse kő! - mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.

Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.

- Adjon isten, anyjuk!

- Fogadj isten, apjuk!

- Elcseréltem a lovunkat.

- Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.

- Egy tehenet adtak érte.

- Istennek hála, lesz tej a háznál! - örült meg az asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!

- Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!

- Okosan tetted! - szólt az asszony. - Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!

- Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!

- Te mindenre gondolsz! Márton-napkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Márton-napig!

- De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! - mondta az ember.

- Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!

- Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!

- Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?

Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. - Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! - Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.

- Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. - Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!

S egyteli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől - nem szidást, hanem csókot!

Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze.

Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most megtudtad tőlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig jól van!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------

A kitiltott Isten válasza

Gyakran megkérdezik az emberek a vallások képviselőit: Ha van Isten, miért engedi meg azt a sok szenvedést és bajt, amely sújtja világunkat, benne a sok ártatlan embert és gyermeket? Az alábbi interjú találó választ ad a kérdésre.

Az ismert amerikai lelkész, Billy Graham leányával, Anne Grahammel készítettek interjút az egyik rádióműsorban, amelyben Jane Clayson riporternő megkérdezte őt az utóbbi idők borzalmas eseményeivel kapcsolatban: Hogyan engedhette meg Isten, hogy ilyenek történjenek?

Anne nagyon mély, éleslátásra utaló választ adott:

Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történik, ám évek óta azt mondjuk neki: menj ki az iskoláinkból, a kormányunkból, és távozz az életünkből. És Ő, amilyen gentleman, csendben hátrahúzódott.

Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és védelmét adja, ha egyben arra szólítjuk fel, hogy hagyjon bennünket békén? O Hare (akit meggyilkoltak, testét nemrég találták meg) panaszkodott, hogy nem akar imádságot az iskoláinkban, és mi azt mondtuk, rendben.

Azután valaki azt mondta, jobb, ha nem olvassuk a Bibliát iskoláinkban: a Bibliát, amely azt mondja: ne ölj, ne lopj és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És mi azt mondtuk, rendben.

Azután dr. Benjamin Spock azt mondta, ne fenekeljük el a gyermekeinket, ha rosszul viselkednek, mert a kis személyiségük megsérül, és lerombolhatjuk önbecsülésüket (Spock fia öngyilkos lett). És mi azt mondtuk, egy szakember biztosan tudja, miről beszél, és azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki azt mondta, hogy a tanárok és az osztályfőnök jobb, ha nem fegyelmezik a gyermekeinket, amikor rendetlenül viselkednek. És az iskola vezetői azt mondták, hogy a tanárok inkább meg se érintsék a diákokat, nehogy ezzel rossz reklámot csináljunk az iskolának, és semmiképpen sem akarjuk, hogy bepereljenek bennünket. És mi azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki azt mondta, hagyjuk, hogy diáklányaink abortuszt végezhessenek, ha akarnak, és nem kell, hogy ezt elmondják szüleiknek. És azt mondtuk, rendben.

Aztán egy bölcs vezető azt mondta, mivel a fiúk fiúk, és úgyis meg fogják tenni, adjunk fiú diákjainknak annyi óvszert, amennyit akarnak, és nem kell, hogy erről szüleiknek beszámoljanak. És azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki, az általunk jelentős posztra megválasztottak közül azt mondta, hogy nem számít, hogy mit teszünk a magánéletben, ha elvégezzük a munkánkat. Újból egyetértve velük, azt mondtuk, nem számít, mit tesz valaki (beleértve az elnököt is) a magánéletben, amíg van munkánk és a gazdaság jól működik.

Aztán valaki egyre tovább lépett ebben a csodálatban, és meztelen gyermekek képeit publikálta, majd tett még egy lépést, és ezeket elérhetővé tette az interneten. És mi azt mondtuk: rendben, a szabad szólás joga ezt lehetővé teszi számukra.

És aztán a szórakoztatóipar azt mondta, csináljunk tv- műsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, az erkölcstelenséget és a tiltott szexet reklámozzák. És készítsünk olyan zenefelvételeket, amelyek bátorítanak a nemi erőszakra, a kábítószer-fogyasztásra, a gyilkosságra, az öngyilkosságra és a különböző sátáni témákat dolgozzák fel. És mi azt mondtuk, ez csak szórakozás, nincs is rossz hatása, és különben sem veszi senki komolyan, úgyhogy, csak hadd menjenek.

Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs a gyermekeinknek lelkiismerete, miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat? Talán, ha elég hosszan és keményen gondolkodunk rajta, ki tudjuk találni. Azt hiszem, elég sok köze van mindennek ahhoz a mondáshoz, hogy amit vet az ember, azt aratja.

"Kedves Isten, miért nem mentetted meg azt a kislányt, akit megöltek az osztályban? Tisztelettel, egy Érintett Tanuló"

És a válasz?

"Kedves Érintett Tanuló! Ki vagyok tiltva az iskolából. Tisztelettel: Isten."

Furcsa, milyen egyszerű az embereknek kivetni, kidobni Istent, zagyvaságnak, értelmetlenségnek tartani üzenetét, aztán csodálkoznak, miért megy a világ a Pokolba.

Furcsa, mennyire elhisszük, amit az újságok írnak, de megkérdőjelezzük, amit a Biblia mond. Furcsa, hogyan mondhatja valaki "Hiszek egy Istenben", miközben a Sátánt követi, aki egyébként szintén hisz az Istenben!

Furcsa, hogy milyen gyorsan készek vagyunk az ítélkezésre, és mennyire nem a megítéltetésre. Furcsa, milyen gyorsan továbbküldjük a viccek ezreit és azok bozóttűzként terjednek a köztudatban, de ha az Úrról szóló üzenetekkel tesszük ezt, az emberek kétszer is meggondolják, mielőtt továbbítanák.

Furcsa, hogy az erkölcstelen, obszcén, durva és vulgáris dolgok szabadon áramlanak a világhálózaton, miközben az Istenről való nyilvános beszédet elnyomják az iskolákban és a munkahelyeken. Furcsa, hogyan lehet valaki Krisztusért lángoló vasárnap és láthatatlan keresztény a hétköznapokban.

Furcsa, hogy jobban érdekel, mit mondanak rólam az emberek, mint az, hogy mit mond Isten felőlem! Gondolkozol?

---------------------------------------------------------------------------

Engedd, hogy csak Isten munkálkodjon benned, nem tudod, miképpen gyakorold mindennapi életedben az önmegtagadást? De magad adod meg rá a választ: tettel, cselekedettel! A legnagyobb áldozat, amit hozhatunk, a legnagyobb gyôzelem, melyet önmagunk felett gyakorolhatunk: restségünk legyűrése. A hajlandóságunkat arra, hogy lehetôleg minél kevésbé erôltessük meg magunkat!
A keresztény cselekvés szabaddá teszi önmagát, és Istenhez kötôdik. Ne gondolj teoretikus lemondásokra, hanem például legközelebb teljesítsd a számodra ellenszenves feladatot, amit Isten küldött neked! Ô fog neked segíteni, ô fogja a szükséges támaszt tetteidhez megadni. Csak engedd, hogy Isten tegyen meg neked mindent.

----------------------------------------------------------------------------

Hazafelé rohanva - ahogy szokták , - felfedezték hogy a sarkon új játékbolt nyílt.

Beestek, és egymás szavába vágva - ahogy szokták, - bombázni kezdték az eladót:

- Tudja egész nap dolgozunk...

- És a gyereknek ma van a szülinapja...

- Valami értelmes játék kéne...

- Aminek örül ...

- Ami leköti....

- Amivel jó sokáig elvan...

- Tudja olyasmire gondoltunk...

- Amitől nem lenne olyan magányos napközben...

Az öszülő eladó szeliden rájuk mosolygott:

- Értem. Igazán sajnálom, de ebben a boltban szülőket nem árusítunk.

-----------------------------------------------------------------------------

A görög kultúrával foglalkozó és a Papadelosz által Görögország minden vidékérôl meghívott értelmiségiek és szakemberek vezette két hetes szeminárium utolsó délelôttjének utolsó elôadásán Papadelosz felemelkedett a terem végében álló székébôl, elôre ment, ott megállt az egyik nyitott ablakon beözönlô ragyogó görög napfényben és kinézett. Mi pedig követtük tekintetét az öblön át egészen a német temetôt jelzô vaskeresztig. Azután megfordult.
-- Van valakinek kérdése?
Csend ülte meg a termet.
-- Ez a két hét egy egész életre elegendô kérdést vetett fel, de pillanatnyilag csak a csönd létezett.

-- Nincs kérdés?
Papadelosz tekintete végigpásztázott a termen.
Nos jó.
Föltettem a kérdést:
-- Dr. Papadelosz, mi az élet értelme?
A szokványos nevetés jött válaszul, mindenki indulásra készen mocorgott. Papadelosz kezével csendet intett, hosszasan rám nézett, szemével azt firtatta, komolyan kérdeztem-e. A szemembôl pedig azt olvasta ki: igen.
-- Rögtön válaszolok a kérdésére.
Nadrágzsebébôl elôvette tárcáját, egy darabig egy bôr pénztárcában kotorászott, aztán kihalászott egy apró kerek tükröt, nagyjából akkorát, mint egy negyeddolláros, és a következôket mondta:

-- Kisgyerek koromban, a háború alatt nagyon szegények voltunk. Egy eldugott faluban éltünk. Egy nap az úton találtam egy darabokra tört tükröt. Egy német motorbiciklit lôttek ki azon a helyen. Megpróbáltam összeszedni a tükör összes darabját, hogy összerakjam, de lehetetlen volt, így csak a legnagyobb darabot tartottam meg. Ezt itt ni. Aztán egy kövön kör alakúra csiszoltam. Játszani kezdtem vele, mint valami játékszerrel, és elbűvölt az, hogy olyan sötét helyekre tükrözhettem vele a fényt, ahova a nap sohasem sütött be, -- mély lyukakba, repedésekbe és sötét beugrókba. Sportot űztem abból, hogy fényt bocsássak a legeldugottabb helyekre is.

-- Megtartottam a tükröcskét és ifjú korom üres pillanataiban elôvettem és újra elfogadtam a játék nyújtotta kihívást. Amikor férfivá értem, rájöttem, hogy ez nem egyszerűen gyerekjáték, hanem annak a metaforája, mit is kezdhetek az életemmel. Rájöttem, hogy nem én vagyok a fény, még csak nem is a fényforrás. De a fény, az igazság, a megértés, a tudás létezik, sok sötét helyen csak akkor fog fényleni, ha én odatükrözöm.
-- Csak egy szilánkja vagyok annak a tükörnek, amelynek teljes alakját és formáját nem ismerem. Ennek ellenére azzal, ami rendelkezésemre áll, fényt tükrözhetek a világ sötét zugaiba -- az emberek szívében lévô fekete foltokra --, és némely emberben bizonyos dolgokat megváltoztathatok. Ez az, amire én törekszem. Ez az én életem értelme.

Aztán fogta tükröcskéjét, óvatosan tartva befogta az ablakon beáramló nappali fény sugarait és az arcomra, meg a padon összekulcsolt kezemre irányította. Sokat elfelejtettem már abból, amit azon a nyáron a görög kultúráról és történelemrôl tanultam. De emlékezetem tárcájában még ma is ott hordok egy kis kerek tükröt... ,,Van valakinek kérdése?'' (Részlet Robert Filghum ,,Már lángolt, amikor ráfeküdtem'' című könyvébôl.)